Tegnapelőtt sétára indultam Árnyékkal, a kutyámmal. Elsőként a faluszéli kaszálórétet céloztuk meg, ahol kápráztató virágpompa zengte a nyár dicséretét. A derékig érő fűtengerben kékeslila, bíborszín, napsárga, habfehér, mélykék szirmok özöne tündökölt.
Az égen méltóságteljes gomolyfelhők követték egymást. Nap-atya ékkőként szikrázott közöttük, izzó fényzuhatagában szárazon lélegzett a föld, amelyen már megkezdődött az aratás: aranyszínű tarló borította a lágyan hullámzó határt.
Útközben csokrot szedtem a mező gyermekeiből. Katángot, lucernát, varfüvet, bükkönyt, galajt, lóherét, mályvát, szarvaskerepet, ledneket, rekettyét, orbáncfüvet, aranyvesszőt, cickafarkat, seprencét, ebszékfüvet, konkolyt vegyítettem érett bugát dajkáló fűfélékkel és a még lábon álló zab, árpa, búza kalászaival.
Végül egy learatott búzatábla közepén letérdeltem a langyos földre, és hálát adtam Földanyának, Nap-Atyának szerelmük gyümölcseiért, az új aratásért, a nyár bőkezűen osztogatott áldásaiért. Halkan elénekeltem két dalt, amelyet az ünnephez illőnek éreztem, majd a szürkésbarna göröngyökre fektettem a csokrot.
 |
| (ez persze egy másik bokréta) |
Esteledett, mire hazafelé vettük az irányt. A napsugarak olvadt aranyként csordultak végig a tájon, párás ragyogásba burkolva a láthatárt: mintha fényből szőtt, pókháló-finom fátyol borult volna a földre. Az alkony táncra kelt a réttel, és én tanúja lehettem e csodának...
Áldás!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése