Továbbra is tart a blogelvonás, a frissen vásárolt csodamasina az installálás fázisában vergődik, a lecserélésre ítélt gépszörny az utolsókat rúgja, miközben nekem már bizseregnek az ujjaim az írhatnéktól. Íme egy kis pótcselekvés.
Rég (vagy talán nem is?) szóltam arról, hogyan telik az életem a mindennapokban, legalábbis hétfőtől péntekig, 6:40 és 14:40 között. A mai reggel azzal indult, hogy a főnököm (nevezzük Morgónak) betolatott a terepjáróval a pajtába, kiugrott a kormány mögül és a hátsó ajtón benyúlva előrántott egy újszülött mangalica-malackát. A következő egy órát a teljesen áthűlt, félájult kisjószág felmelegítésével töltöttem, hol a pulcsimba csomagolva, hol szalmába ágyazva, hol a hősugárzó fölé tartva. Félsiker; a (z elképesztően aranyos) malacka felélénkült, elkezdett mocorogni, de lábra állni nem tudott, és szopni sem volt hajlandó.
Utána rohanvást megetettem a baromfikat, szokásos reggeli kör, némi kecskebűvöléssel kiegészítve. Jöttek a kutyák, Stan és Pan, aztán jött a doki, hogy bepólyálja egyik kakasunk törött lábát. A tarajos a helyi kórház sztenderdjéhez mérve már-már irigylésre méltó egészségügyi ellátásban részesült (nem beszélve a helyi állattartókról, akik egy hasonló sérülés láttán rögvest feltennék a tűzhelyre a vizet forrni).
A következő páciens a háromnapos bivalyborjú volt, a kezelés: füllyukasztás. Persze nem szépészeti beavatkozásként, hanem az azonosító adatokat tartalmazó krotália applikálása végett. Némi fejtörést okozott, hogyan szerezzük meg a fülbevalóhoz a bősz anya, valamint a tonnás apuka beleegyezését, végül kellő mennyiségű csemegével sikerült lefoglalni őket a karám egyik végében, míg a másikban a háromtagú kozmetikai stáb rávetette magát a bocira és megajándékozta a fekete szőréhez kiválóan illő kiegészítővel.
Ezután jött a kismalac költöztetése, vissza az anyához. Az a bő másfél óra a nap mélypontját jelentette. Bokáig érő sárban, metsző szélben toporogtunk az elletőkarám mellett, és lombseprűvel a kézben árgus szemekkel lestük, mit kezd a koca az odapottyantott kölökkel. Először kis híján megette (orrbavágás), háromszor-négyszer rálépett (megfelelő mennyiségű fülönvágás), majd ráfeküdt (hátbavágás). A kicsi csak hevert pihegve, továbbra sem kapott talpra, mikor rátettük az anya emlőjére (egészen konkrétan beletuszkoltam a szájába a csecsbimbót, kockáztatva, hogy az alfában lebegő mama - ez a másfél mázsás tünemény - egyszer csak rájön, illetéktelen végtagok nyomkodják a tőgyét, s akkor aztán lesz nemulass), nem szopott. Végül nem maradt más, mint életképtelenségének keserű beismerése, no meg - hogy ne kelljen túl látványosan nyelnem a könnyeimet - a menekülés. Telepakoltam egy talicskát saláta,-és káposztalevelekkel, és eltoltam a kecskékhez (nagyon bírom a kecskéket), - mindig fölvidít a látvány, ahogy gőzerővel rávetik magukat a kajára. Legalább nekik kerek a világ, habár tegnap ott is elpusztult egy gida. Az elmúlt hét hónapban bőven volt alkalmam megtapasztalni az állattartás árnyoldalait, s noha írhatnék pusztán a kellemes élményekről, úgy nem volna teljes a kép.
Dél körül beállítottak a patkolókovácsok, jött a szokásos lókergetés; a két hidegvérűt (anyát és lányát) viszonylag egyszerű volt megfogni, a három kisbéri viszont - már-már hagyományápolásnak nevezhető következetességgel - eszeveszetten rohangált. A manikűr során kedvencem, Avar, a hathónapos muraközi csikó kritikán aluli teljesítményt nyújtott, ráadásul a körmölés fölötti kínjában rálépett a lábamra a maga alig százötven kilójával.
A bivalyokkal közös - és kimondottan tágas, valamint dagonyákkal, kiterjedt tócsákkal és alattomos vízelvezető árkokkal nehezített - karámban lakozó szamarak katonai terepgyakorlatra hajazó befogási akciójából kimaradtam, mert időközben megérkezett egy német házaspár, akik tombolán nyert háromhónapos mangalicadisznójukat ajánlották fel szerető gazdának. Megtettem azt a hülyeséget, hogy elfogadtam, noha még elhelyezni sem tudom: egyelőre az egyik baromfiudvar közönségét boldogítja. Eddigi gazdái igazi kis ölebet neveltek belőle, annyira szelíd és társaságkedvelő, hogy egészen kétségbeesik, ha egyedül marad, viszont ha meglát valakit, rohanvást odateper, aztán hanyatt dobja magát és várja a hasvakarást. Egyből beleszerettem, naná.
Attila - mert ez a becsületes neve - átmeneti elszállásolása és kellő mennyiségű dögönyözése után végre letelt az a bűvös nyolc óra - csak hogy aztán az itthoni állománnyal folytatódjon a nap. Persze a libák reklamáltak, amiért nincs elég takarmányuk, a tyúkok, amiért nem engedtem ki őket előbb, a jércék, amiért nem engedtem ki őket a tyúkokkal együtt, a kutya, amiért a tyúkok megeszik a tápot az orra elől, míg ő nem eheti meg őket, a kiscsibék, a degu, a tengerimalac és a macska puszta megszokásból. Enyhítettem mindenki szívfájdalmát, és közben az enyém is enyhült egy kicsit.
Hát, így telnek a mindennapok.
Áldás!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése