A csuda tudja, miért, de az utóbbi időkben elég morózus módon viszonyulok a kereszténységhez, pontosabban: a keresztény egyházak egyes gaztéteményeihez és bizonyos kérdéseket illető szemléletmódjához. Természetesen a teljes hitközösséget (sőt, a mögötte álló organizált szervezetet) sok-sok elkülönülő individuum alkotja, egyéni mentalitással, meglátásokkal, világnézettel; nem gondolom, hogy valamennyien osztoznak azokban a visszatetsző elvekben, amik mostanság valahogy a szokásosnál jobban csípik a csőröm, mint ahogy nem is hibáztathatók kollektíven az egyházak esetenkénti gyarlóságai miatt. Nem ítélem meg (el) a keresztény hitet, s még kevésbé keresztények széles tömegeit pusztán azért, mert akad néhány (száz, ezer,...?) számomra veszélyesnek tűnő eszméket követő fundamentalista is a krisztus-hit berkeiben.
Jájj, micsoda kacifántos bevezető. A lényeg, hogy - így Húsvét előtt, csak hogy meglegyen az irónia - megnéztem Richard Dawkins "Minden gonosz forrása?" című dokumentumfilm-sorozatát, amelyben a (z elvakult) vallásosság bizonyos hátulütőire igyekszik rávilágítani.
Dawkins hírneves etológus, az evolúcióbiológia jeles kutatója; hazánkban is széles körben ismert könyve a magyarul először 1986-ban megjelent Az önző gén. Mint a tudomány elkötelezett híve, elutasítja a vallásos világlátást, amely irracionális, bizonyíthatatlan, "tündérmeseszerű" elemekkel operál. A Channel 4-on levetített The Root of All Evil? -ben arról igyekszik meggyőzni a tisztelt publikumot, hogy a tudomány - a különféle hitrendszerek mitikus dogmáival szemben - hiteles válaszokkal szolgál az univerzum kialakulását, felépítését és a földi élet csodálatos sokszínűségét illetően. Hogy felesleges egy transzcendens erő, egy láthatatlan égi atya, a fellegek közt trónoló Kaporszakállú: a kozmosz nélküle is tökéletes. Hogy a hitbuzgóság többet ártott az emberiségnek, mint használt; hogy az egészséges moralitáshoz nincs szükség egy magasból ítélkező istenre, aki megbünteti a rosszakat, s a különböző "bronzkori mítoszokon" alapuló vallások a (társadalmi) haladás, fejlődés kerékkötői.
Teszi mindezt számomra visszatetsző felületességgel és a tudomány felsőbbrendűségét hirdető, a vallásos fundamentalizmushoz hasonló megrögzött elkötelezettséggel. Rögtön az elején szemet szúr, hogy "vallás" alatt elsősorban a keresztény, a zsidó és a muszlim hitet érti; mikor általánosításokkal él, akkor is ezek - károsnak ítélt - jellemzőit sorolja. Részben érthető, hiszen egy európai polgár ma elsősorban velük találkozhat testközelből; mégis, talán mert lassan profi szőrszálhasogatóvá vedlek, érzek e megközelítés mögött egy kevéskét a nyugati ember arroganciájából, aki azt hiszi, hogy a világ akkora, ami az ő horizontjába belefér. Dawkins mintha megfeledkezne a szintén milliókat (milliárdokat?) megmozgató hinduizmus vagy buddhizmus szelídebb miliőjéről, nem beszélve a kisebb nem-keresztény vallásokról vagy az új vallási mozgalmakról. Természetesen ezek kevésbé kirekesztőek, mint a közel-keletről elszármazott hitrendszerek, így érthető, hogy nem kerültek bele a tudós látókörébe: mindenesetre a fogalmazáson nem ártott volna pontosítani, kiemelve, hogy nem minden relígió egyformán elvakult, erőszakos vagy tudományellenes.
Nem nyerték el a tetszésem Dawkins "érvei" sem, amelyek mindössze egy hajszálnyival fejlődtek tovább a "csak mert" óvodás szentenciától: a sokszor felemlegetett "tonnányi tudományos bizonyíték" kitételnél konkrétabb nem hangzott el.
Ugyanakkor hasonló felületességgel, mintegy csupán közönségborzongató adalékként tálalja az őt aggasztó vallási megnyilvánulásokat - mindenekelőtt a kreacionizmust, vagyis a Genezis szószerinti értelemben vett igazságát hirdető tanokat (itt is megmutatkozik, hogy Dawkins nem lát túl saját mozgásterületén, hiszen mi mással vitatkozik teljes munkássága során egy evolúcióbiológus, ha nem a különböző teremtésmítoszokkal?). Következetlenül csapongva meglebbent még egy-két, napjainkban sajnos húsbavágóan fontos, ígéretesnek tűnő témát a hitoktatásnak nevezett agymosásról, vallási gyűlölködésről, a "szent hadviselésről", az erőszakba torkolló fanatizmusról - csak hogy aztán többségében a levegőben lógva hagyja őket. Jeruzsálembe utazva beszél ugyan a városban tapasztalt vallási feszültségekről, s meg is interjúvolja az itt élő mohamedán palesztinok, valamint ortodox zsidók egyik-másik képviselőjét, ám rövid riportja betetőzéseképp egy döbbenetes iszlám fanatikust választ beszélgetőpartnerül, aki semmiképp sem reprezentatív egyede a helyi társadalomnak (legfeljebb bizonyos csoportoknak, szellemi áramlatoknak). Az evangéliumi (nem evangélikus!) keresztények Biblia-tisztelete kapcsán ötletszerűen idézget a Szentírásból, hogy érzékeltesse annak kegyetlenségét; ám noha - hogy tőle kölcsönözzek - tonnaszámra lehetne halmozni (elsősorban) az Ószövetség szörnyűségeit, Dawkins beéri néhány frázis megszellőztetésével. Az Újszövetségi tanokat, elsősorban is Krisztus erkölcsi okítását pozitívan méltatja, de azonnal rátér az ezekre épülő egyház visszásságaira: mintha semmiféle érték nem lenne a keresztény hitben. Mikor a társadalom erkölcsösségéről elmélkedik, amellett érvel, hogy a moralitás vallás nélkül is kifejlődik: ám - végletekbe esve - kétségbe vonja, hogy a különböző vallások bármi jót hoztak volna a világba.
Dawkins társalkodási stílusa ugyancsak kivívta az ellenszenvemet. Ahol egy antropológus vagy néprajzkutató megmaradt volna a tapintatos semlegesség álláspontján, ítélkezéstől mentes nyitottsággal hallgatva (vagy legalábbis, rögzítve) az 'adatközlő' szavait, Dawkins átvedlik saját értékrendje propagátorává. A számára unszimpatikus (hitelveket valló) interjúalanyokat képtelen türelmesen végighallgatni: mintha nem a másik gondolatainak megismerésére törekedne, pusztán vita provokálására. Szemlátomást már-már személyes sértésnek veszi beszélgetőtársa a tudománynak ellentmondó vallási meggyőződését s az ebből táplálkozó kijelentéseket; ennek megfelelően agresszív, kötekedő tónusban támadja azokat. Önmagából csinál karikatúrát, mikor éppoly lázas hévvel igyekszik meggyőzni partnerét a tudomány abszolút igazáról, mint a pellengérre állított keresztény térítők (vagy muszlim fanatikusok) teszik.
Dawkins aggódik egyes egyházi iskolák egysíkú, vallásközpontú oktatása miatt, amely jóelőre beleégeti a gyerekek tudatába egy, a tudós által hiteltelennek ítélt eszmerendszer paradigmáját, úgymond "rákényszerítve" a fiatalokra szüleik, közösségük világlátását. Természetes, hogy egy szülő igyekszik átadni a saját értékrendjét a gyermekeinek, ám ez a gyerek lelki-szellemi megnyomorításával is felérő túlzott igyekezetbe csaphat át. A családi háttér, az iskolai vagy társadalmi közeg elkerülhetetlenül formálja alapvető látásmódunkat; Dawkins az önálló gondolkodás, döntéshozás és választás lehetőségének meghagyását, a racionális tudományosságot kéri számon a filmben szerepeltetett intézményektől. Nem mintha egyetértenék azzal, hogy ma valakinek a nyugati társadalomban szabad abban a hitben felnőnie, hogy az evolúcióelmélet puszta konspiráció (vagy a globális felmelegedés mindössze politikai kampányfogás, ahogy az a Jesus camp-ben elhangzik), de a Dawkins által idealizált szigorúan tudományelvű oktatás éppúgy meghatározó világnézetet ad, és nem enged túl sok teret az ellentmondó nézeteknek, a választás szabadságának.
Egyébként is kilóg a lóláb: itt nem egy valóban elfogulatlan szabadgondolkodó elme teszi mérlegre szenvtelen szkepticizmussal általában a vallást, hanem egy harcos ateista támadja az istenített tudománnyal összeütközésbe kerülő teológiai nézeteket. Dawkins ugyanolyan mély meggyőződéssel hiszi a tudomány igazságát, mint a kritizált fundamentalista keresztények a vallási tanításokat; s hozzájuk hasonlóan úgy látja, a világ akkor formálódna jobb hellyé, ha az általa preferált eszmerendszer (egyed)uralkodóvá válna.
Dawkins sokszor hangoztat különböző, a tudományt méltató gondolatokat, többek között a kétkedésre, a kérdezésre való képességet, s annak elfogadását, hogy nem tudhatunk mindent a világegyetemről. E gondolatmenet következő lépcsőfoka akár az is lehetne, hogy egy tudós elismeri: a vallási tézisek, jelenségek szintúgy a tudomány által (még) nem értett, nem bizonyított, feltérképezetlen igazságok birodalmába tartoznak.
Én úgy vélem, tudomány és vallás a valóság két különböző aspektusát ragadja meg, ezért felesleges folyton konfrontálni őket. Elfogadom a csillagászok és fizikusok kozmosz-modelljeit, mint a fizikai környezet tudományos leképezését; ugyanakkor hiszem, hogy a valóság valamely szintjén létezik a Világfa. Elfogadom a baktériumok, vírusok létét, de nem kétlem, hogy bizonyos esetekben a lelki ráhatás (legyen az közös imádság vagy sámán-szertartás) nagyobb erejű, mint a gyógyszeres kezelés; s hogy az a létező, amely a mikroszkópban - teszem azt - Escherichia coli-ként tűnik fel, egy falusi javasasszony valóságában rontásként, betegségokozó szellemként, igézetként is megtestesülhet. A tudomány kiváló "használati útmutatóként", kézikönyvként szolgál a gyakorlati élethez, de a létezés, tapasztalás bizonyos síkjain (gondolok itt a meditáció vagy révülés során megéltekre éppúgy, mint egy keresztény istenélményre, vallásos látomásra, egyszóval: a transzcendenciával való kapcsolatfelvétel bármely formájára) inkompetens, hasznavehetetlen.
Sokunknak adódott már olyan élménye, amelyet a tudomány képtelen megmagyarázni, mi viszont az átélés bizonyosságával valljuk valódiságukat. Az emberiség születése pillanatától érzékeli a látható, hallható, tapintható, ízlelhető matériákon túli világot, a "természetfeletti" érintését; aligha hiszem, hogy a tízezerévek (százezerévek?milliók?) során felhalmozódott spirituális benyomások, vallásos-ezoterikus tapasztalatok, hiedelmek mindegyike puszta önszuggeszció, a tudatalattinkba tett látogatás, hallucináció, képzelgés, a lét végességének súlyát könnyíteni igyekvő öncsalás.
A tudósok szeretik elfelejteni, hogy a tudomány is emberi konstrukció. Noha ma már olyan tárgyakra fókuszál, amik meghaladják a természetes emberi megismerőképesség határait (hogy érthetőbb legyen, például olyan mikrobákat vagy részecskéket elemez, amelyeket szabad szemmel nem láthatunk), mégis az Ember képezi a kiindulópontját: az általunk érzékelt, megismert világegyetem működésével kapcsolatos általunk felvetett téziseket az általunk készített eszközökkel vizsgálja. Semmi esetre sem függetleníthető az emberi intellektustól; s véleményem szerint épp ezért nem valamiféle abszolút valóságról közöl adatokat, hanem az emberi megismerés valóságának - mérhető, modellezhető szegmenséről.
Nem tudom, ki hogy van ezzel, de én - noha gyönyörűnek és lenyűgözően érdekfeszítőnek találom a minket körülölelő környezetet - igencsak ridegnek érezném ezt a világot, ha a fizikai érzékszerveinkkel és intellektusunkkal felfogható jelenségeken túl nem tartalmazna a lélek éhségét is csillapítani képes elemeket. Ha nem lenne varázslat, ha nem örvénylenének a természetben a teremtés őserői, ha a mindennapi realitás nem szövődne át a szellemvilág csodáival. Ha nem léteznének "láthatatlan" erők, lények, istenek és egyéb mitológiai csudabogarak körülöttünk; ha nem társaloghatnék bölénytotememmel, ha nem reménykedhetnék abban, hogy egyszer tündért látok, ha a különböző népek vallásának, folklórjának, mitológiájának számos-számtalan furcsa, varázslatos, félelmetes, szépséges, nyakatekert, lenyűgöző, hihetetlen, borzongató - nevettető eleme puszta kitalációvá redukálódna a racionalizmus reflektorfényében.
Dawkins professzor némelyik aggodalmában magam is osztozom. A vallási fanatizmuson alapuló szervezett erőszak elborzaszt. Az a kirekesztő magatartás, amely a legalapvetőbb emberi ismérvnek a keresztény hitet tartja, egyenlőségjelet téve a 'keresztény' és az 'ember' fogalmak közé, szintúgy rémisztő (e metódus szerencsére korántsem jellemző minden krisztus-követőre; de időnként félek attól, hogy épp elegen gondolkodnak így). Érdekes módon Dawkins kihagyja az "egyetlen igazság, egyetlen helyes vallás" mentalitás súlyos következményeit, vagy az "ördöghit" veszélyeit, ami mintegy igazolásként szolgált a múltbeli tömegmészárlásra (lebutítva: aki az uralkodó keresztény teológiával szembeszegült, azt a Sátán kísértette meg/ az az ördöggel cimborál/ az szövetségre lépett az ördöggel/ azt megszállta az ördög/ az maga az ördög - így nyugodt szívvel kivégezhetjük).
De azért a nagytiszteletű kutatónak - én úgy érzem - nincs igaza mindenben. Lehet, hogy Jahve nem mindenható - de a tudomány sem az ;-).
Esőisten áldása rajtatok :)!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése