Noshát, annak ellenére, hogy három héttel ezelőtt vettem egy nagy levegőt és jelentkeztem a – közkeletűen és érthetetlen módon csak N.N. – nek rövidített – Nemzetközi Természet-szellemiségű és (újabban) Fízeus Mozgalom nyári táborába, ma, az első napon a szegedi Boszorkánysziget vadromantikája helyett tetőtéri szobám fülledt félhomályában pácolódok. És nem egyedül! Húsz naposcsibe, két tengerimalac (egyik rühes), egy achátcsiga és két teknős (egy törött páncélú ékszer,- és egy frissen műtött görög) osztozik velem a nyáreste örömeiben. Nem beszélve a meghitten duruzsoló keltetőgépekről, amelyekben újabb 100 tojás fődögél csendesen.
Nagyon bosszant, hogy épp a tábor idejére nőttek a fejemre a tennivalók. Persze, javarészt a saját (többrendbeli) nemtörődömségemnek köszönhetem, hogy nem tudtam szabaddá tenni magam erre a négy napra. Üsse kavics, igyekszem nem bánkódni rajta. Előkaptam a gitárom és énekelgettem egy kicsit, hogy legalább részben felidézzem a szokásos tűz-körül-dalolászós feelinget, de a csibekórus túlharsogott. A minap megpróbáltam felvenni egy újabb nótát, ám mikor visszahallgattam a demo-verziót, abban kéretlen háttérénekesek serege csiripelt vígan. Elképesztően hangosak ezek a kis pehelygombócok!
Visszakanyarodva a bejegyzés fősodrához, úgy fest, ezúttal is elszalasztottam az alkalmat, hogy megismerjek néhány természethívő hittársat. Efölötti bánatomban nosztalgikus hangulatba kerülvén kipakoltam az éjjeliszekrény alsó rekeszébe száműzött varázskellékeimet: a hónapok óta mellőzött athamét, a tavasz közepén félbehagyott Árnyak Könyvét, a tarot-paklit, amit talán ha tízszer vettem kézbe… és elgondolkodtam, újfent, rohanó világunk értékválságáról. Mire jó a hajszolódás, a kapkodás, a görcsölés, ha a munkába temetkezve az ember elveszíti önmagát? Ha az önfenntartásért folytatott robotolás közepette elfelejtünk élni? Persze túldramatizálom a dolgot, hiszen saját perspektívámból nézve sem a megfeszített meló, sem a létbizonytalanság érzete nem jogos. Ám az értékvesztésé nagyon is az. Nem akarok ismét rázendíteni a már jól ismert „micsoda spirituális holtpontra kerültem blablabla” mantrára, de újfent eltökéltem: nem engedem, hogy a nagyvilág kegyelmet nem ismerő fogaskerekei kíméletlenül bedaráljanak. Az ember hajlamos addig-addig tévelyegni az anyagiasság Minótaurusz-labirintusában, - keresve a szebbet, jobbat, a krőzusi vagyont, az ifjúság vizét, a bölcsek kövét vagy mittudomén - mígnem egyszercsak rádöbben: Ariadné fonala már rég nincs a kezében, s arra sem emlékezik, hány sarokkal ezelőtt veszítette el. Nos, én úgy döntöttem, nem hagyom kihullani az ujjaim közül a gyermeki fantázia, a kétkedés nélküli csodavárás, a hittel teli lelkesedés aranyzsinórját, hogy – ha mégoly mélyre kényszerülök is merészkedni a pénzvilág szörnyetegének barlangjában – azért mindig tudjam, merre van a visszaút.
Áldás reátok!
Hulló Eső
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése