Ilyen délutánokon, amikor a könnyes égbolton felragyogó Nap szertefoszlatja a felhőket, a levegő kristályszerűen áttetszővé tisztul, a láthatár már-már valószerűtlenül plasztikussá élesedik, és csillogó színek túlcsorduló, káprázatos pompájában tündököl a táj, úgy érzem, mintha egy másik univerzumban járnék. Az emberi világ elhalványul, mozdulatlanná dermed, mint egy kimerevített filmkocka, s ebben a mozdulatlanságában elsuhan mellettem, miközben én észrevétlen átcsúszok a valóság egy másik regiszterébe, ahol az Idő méltóságteljes lassúsággal hömpölyög, szüntelen körforgásban újra és újra ismételve önmagát. Az emberi lét pillanatnyi szikralobbanássá törpül e ritmikus tánc szülte bűvös örökkévalóság tükrében; mérhetetlensége mellett az egyéni élet úgy összesűrűsödik, hogy egyszerre történik minden; a múltam, jelenem és jövőm összeér, s ahogy a meglangyosodó aszfalton sétálok, amelyre az útmenti fák kacéran ringó lombszoknyája hímez táncoló árnyakat, nem tudom, melyik vagyok inkább: hét-nyolc éves önmagam, rövidnadrágban, mindig lehorzsolt térddel, fiúsan kurtára nyírt hajjal, a kelleténél jóval nagyobb bicikli kormányába kapaszkodva, vagy álmodozásba merülő jelenbeli énem, aki süteményért bandukol a cukrászdába.
Ilyen délutánokon a mindennapok valóságán kívülre húz valami megnevezhetetlen erő; úgy érzem, könnyedén bele tudnék olvadni a végtelenségbe. Ilyen délutánokon szeretnék szél-kergette falevéllé válni, amely végül az anyaföld ölelésében hajtja álomra a fejét. Vagy harmatcseppé, amelyet felszárít a napsugár, s aranyfonalán visszakapaszkodva az égbe jégkristállyá keményedik egy pompázatos felhőmonstrum belsejében. Vagy orgonavirág, amelynek egyetlen dolga, hogy nehéz illatfelhőbe burkolózva elnyíljon a májusi délutánban. Vagy selymes fűszál fűszálak aranyos-zöld tengerében, akiket kócosra fésül és lüktető hullámzásba hajlít a szél.
Ilyen délutánokon egyszerre vagyok mindez és még annyi más: öreg házak hallgatása, kátyúsra kopott bitumen, a földút pora, árokparti lóhere bíbor fejfecskéje, sétában reménykedő kutya, szálló ökörnyál, a melegben elnyújtózó tetőcserép, a távolban zúgó erdő és az erdő felett vonuló szürke hasú felhősereg. Ilyen délutánokon minden érzékem bizsereg az Élet fenséges kavalkádjától; ilyen délutánokon kitágul a mindenség, én pedig boldogan elveszek benne...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése