Hol is kezdjem?
Előszöris, túltettem magam a
húszas évek felezőjére jutásom feletti depresszión. A következő nagy falat a
levizsgázás volt: sikerrel zárult, jelenthetem, újabb, abszolute
használhatatlan (habár kétségkívül szépen csengő) végzettség birtokába
jutottam. Menet közben összeszedtem két, fészekből kipottyant varjúfiókát,
akiket nagyjából 5 héten át nevelgettem. Eredeti tervem az volt, hogy -
mindenféle természetvédelmi törvénynek, rendeletnek és eszmeiségnek fittyet
hányva - megtartom őket, de látván, hogy önálló életre képes, ugyanakkor az
épített környezetben idegenül mozgó, az emberektől továbbra is rettegő
madarakká fejlődtek, végül - nem kevés vívódás árán - megváltam tőlük. Jelen
idő szerint a közeli madármentő állomáson várják, hogy hasonszőrű társaikkal
együtt szabadlábra kerüljenek.
Semmi gond, van helyettük egy
anyaszomorító csókakölök, aki ma hajnali
hatkor azzal ébresztett, hogy a fejemen landolt. Ő aztán nemhogy tartana az
emberektől, valósággal társaságfüggő: úgy tapad, akár egy nagyobbacska
kullancs. Ha egy térben tartózkodunk, alig tudom lesöpörni magamról. És
bármilyen bájos a kép, amint Hófehérke madárfiókával a vállán dalolászik,
higgyétek el, egy csóka ragaszkodása nem fenékig tejfel. Egész életemben nem
kellett annyi madársz@rt kimosnom a hajamból, mint az utóbbi két hétben. A
karomon véres csőrnyomok hirdetik, hogy a csöpp jószág melyik szőrszálamat
nézte finom falatnak. A fülemen lassanként extra lyukak keletkeznek. Egy
alkalommal kis híján búcsút kellett vennem a szempilláimtól. Nem beszélve
arról, hogy amerre őkelme jár, diadalmas potyadékplecsnik hirdetik a
fennhatóságát.
Most is itt ugrabugrál a lábamon,
épp próbál leküzdeni egy nagyobbacska almafalatot. Meg kell hagyni, minden -
költői túlzással lefestett - borzalmatossága ellenére aranyos kis dög :) (ugyan
nem tud lenyelni fél borsószemnél
nagyobb dolgot, épp most emelt ki a kajástálból egy egész almaszeletet).
A pizsamanadrág, a csirkecsont, a szemenköpés
és az ékszerek közé zsúfolt madáreleség történetét talán jobb nem felemlegetni.
Legyen elég annyi, hogy egyik átlagos nap követte a másikat.
(a kiscsóka egy összegyűrt
papírzsebkendőt hurcol vígan)
Spirituális tekintetben azonban
gigantikus hézag, nem is, inkább fekete lyuk tátongott a lelkivilágomban ebben
az időszakban. Az emocionális hiányérzetet azzal próbáltam ellensúlyozni, hogy
felvásároltam a fél vaterát. A shoppingolási kényszer az unaloműzés végett
folytatott végenincs kajálással társult. Persze egyik műfajban sem vagyok
kezdő. Egy ismerősöm rávilágított, hogy az evés - és vele kéz a kézben a
birtoklás - azért jelent érzelmi pótszert, mert nagyon ősi ösztönöket elégít
ki; valahol a tudatalatti mélyén az élelmeszerzés, illetve a tulajdonszerzés
sikerélményét eleveníti fel. Persze ma már egyik sem jelent különösebb
kihívást, legalábbis nekünk, a nyugati társadalom jól táplált fogyasztóinak;
dehát szegény ösztöneink még mindig nem tudják, hogy minden sarkon ott egy
kínai.
Egy szó mint száz, szigorú böjtöt
hirdettem magamnak mind a zabálás, mind a vásárlás terén. Nincs kaja délután öt
után, és nincs újabb vatera-aukció szeptemberig.
(a kiscsóka n-edszerre is
megpróbálta lenyelni az ujjam)
Mindezek helyett aktív
sportéletet élek; minden este megnézem az aktuális EB-meccset. Ami pedig a
lelkiséget illeti, a napokban majd leporolom a dobomat, és vele együtt
szunnyadó pogány hajlamaimat. Addig is
(oké, kiscsóka a billentyűzeten
ugrál, amint írok egy mondatot, kitörli a felét, a maradékot pedig alaposan
átfogalmazza. Feladom. Áldás!).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése