2012. június 23., szombat

mindarról, ami időközben történt...

Hol is kezdjem?
Előszöris, túltettem magam a húszas évek felezőjére jutásom feletti depresszión. A következő nagy falat a levizsgázás volt: sikerrel zárult, jelenthetem, újabb, abszolute használhatatlan (habár kétségkívül szépen csengő) végzettség birtokába jutottam. Menet közben összeszedtem két, fészekből kipottyant varjúfiókát, akiket nagyjából 5 héten át nevelgettem. Eredeti tervem az volt, hogy - mindenféle természetvédelmi törvénynek, rendeletnek és eszmeiségnek fittyet hányva - megtartom őket, de látván, hogy önálló életre képes, ugyanakkor az épített környezetben idegenül mozgó, az emberektől továbbra is rettegő madarakká fejlődtek, végül - nem kevés vívódás árán - megváltam tőlük. Jelen idő szerint a közeli madármentő állomáson várják, hogy hasonszőrű társaikkal együtt szabadlábra kerüljenek.
Semmi gond, van helyettük egy anyaszomorító csókakölök,  aki ma hajnali hatkor azzal ébresztett, hogy a fejemen landolt. Ő aztán nemhogy tartana az emberektől, valósággal társaságfüggő: úgy tapad, akár egy nagyobbacska kullancs. Ha egy térben tartózkodunk, alig tudom lesöpörni magamról. És bármilyen bájos a kép, amint Hófehérke madárfiókával a vállán dalolászik, higgyétek el, egy csóka ragaszkodása nem fenékig tejfel. Egész életemben nem kellett annyi madársz@rt kimosnom a hajamból, mint az utóbbi két hétben. A karomon véres csőrnyomok hirdetik, hogy a csöpp jószág melyik szőrszálamat nézte finom falatnak. A fülemen lassanként extra lyukak keletkeznek. Egy alkalommal kis híján búcsút kellett vennem a szempilláimtól. Nem beszélve arról, hogy amerre őkelme jár, diadalmas potyadékplecsnik hirdetik a fennhatóságát.
Most is itt ugrabugrál a lábamon, épp próbál leküzdeni egy nagyobbacska almafalatot. Meg kell hagyni, minden - költői túlzással lefestett - borzalmatossága ellenére aranyos kis dög :) (ugyan nem tud lenyelni  fél borsószemnél nagyobb dolgot, épp most emelt ki a kajástálból egy egész almaszeletet).
 A pizsamanadrág, a csirkecsont, a szemenköpés és az ékszerek közé zsúfolt madáreleség történetét talán jobb nem felemlegetni. Legyen elég annyi, hogy egyik átlagos nap követte a másikat.
(a kiscsóka egy összegyűrt papírzsebkendőt hurcol vígan)
Spirituális tekintetben azonban gigantikus hézag, nem is, inkább fekete lyuk tátongott a lelkivilágomban ebben az időszakban. Az emocionális hiányérzetet azzal próbáltam ellensúlyozni, hogy felvásároltam a fél vaterát. A shoppingolási kényszer az unaloműzés végett folytatott végenincs kajálással társult. Persze egyik műfajban sem vagyok kezdő. Egy ismerősöm rávilágított, hogy az evés - és vele kéz a kézben a birtoklás - azért jelent érzelmi pótszert, mert nagyon ősi ösztönöket elégít ki; valahol a tudatalatti mélyén az élelmeszerzés, illetve a tulajdonszerzés sikerélményét eleveníti fel. Persze ma már egyik sem jelent különösebb kihívást, legalábbis nekünk, a nyugati társadalom jól táplált fogyasztóinak; dehát szegény ösztöneink még mindig nem tudják, hogy minden sarkon ott egy kínai.
Egy szó mint száz, szigorú böjtöt hirdettem magamnak mind a zabálás, mind a vásárlás terén. Nincs kaja délután öt után, és nincs újabb vatera-aukció szeptemberig.
(a kiscsóka n-edszerre is megpróbálta lenyelni az ujjam)
Mindezek helyett aktív sportéletet élek; minden este megnézem az aktuális EB-meccset. Ami pedig a lelkiséget illeti, a napokban majd leporolom a dobomat, és vele együtt szunnyadó pogány hajlamaimat. Addig is
(oké, kiscsóka a billentyűzeten ugrál, amint írok egy mondatot, kitörli a felét, a maradékot pedig alaposan átfogalmazza. Feladom. Áldás!).



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése