Elkeserítő dolog történt ma este.
Körbejártam a kertet, és újfent elszontyolodtam a május végi zord időjárásnak áldozatul esett paprika - és paradicsompalánták romjai, a betegeskedő szomorúfűz és az utolsókat rúgó meggyfa látványa fölött. Minderre rátett egy lapáttal, hogy a két nappal ezelőtt még egészségesen virító büdöskék egyik csoportja mindenfajta kézzelfogható ok nélkül elfonnyadt.
Csüggedten baktattam fel a szobámba, majd kiléptem az erkélyre, hogy váltsak egy-két szót odakint lakó teknősömmel. És mit látok? Épp a küszöböm előtt egy halott énekes rigó hever.
Teljesen épnek látszott, a hasoldalán feküdt, mintha valaki földhöz vágta volna. Semmilyen felszíni sérülést nem fedeztem fel rajta. Talán nekirepült a kitámasztott ajtó üvegtáblájának, vagy megrázta az áram, és a vezetékről pottyant a betonra. Szívszorító látványt nyújtott. A szemei nem homályosodtak el, úgy csillogtak, mint a fekete obszidián.
Fogalmam sem volt, mit kezdjek vele. Dobjam a komposztra? Adjam a macskáknak? Vigyem be az egyetem állattani tanszékére, hátha kitömik? (Megjegyzem, alig két hónapja egy nagy tarkaharkály tojót találtam ugyanígy, amit eljuttattam a preparátorhoz. Nem tudom, hogy néztek volna, ha megint beállítok egy madárral..) Végül eltemettem annak a fenyőfának a tövében, amelynek csúcsáról minden este és reggel dalolt. (Ha nem is ő, hát egy közeli rokona). Nem vagyok az ökoszisztematikus újrahasznosítás ellensége, de amikor láttam, micsoda kövér pondrók nyüzsögnek a gödörben, amit ástam, kezdtem bánni, hogy mégsem a macskák eszik meg szerencsétlen tollast.
Minden lelkesedésemet és céltudatosságomat derékba töri, ha ennyi kudarcot, ennyi pusztulást látok magam körül. Bennem van a hiba?
Szóval ez egy elbaltázott nap.
Körbejártam a kertet, és újfent elszontyolodtam a május végi zord időjárásnak áldozatul esett paprika - és paradicsompalánták romjai, a betegeskedő szomorúfűz és az utolsókat rúgó meggyfa látványa fölött. Minderre rátett egy lapáttal, hogy a két nappal ezelőtt még egészségesen virító büdöskék egyik csoportja mindenfajta kézzelfogható ok nélkül elfonnyadt.
Csüggedten baktattam fel a szobámba, majd kiléptem az erkélyre, hogy váltsak egy-két szót odakint lakó teknősömmel. És mit látok? Épp a küszöböm előtt egy halott énekes rigó hever.
Teljesen épnek látszott, a hasoldalán feküdt, mintha valaki földhöz vágta volna. Semmilyen felszíni sérülést nem fedeztem fel rajta. Talán nekirepült a kitámasztott ajtó üvegtáblájának, vagy megrázta az áram, és a vezetékről pottyant a betonra. Szívszorító látványt nyújtott. A szemei nem homályosodtak el, úgy csillogtak, mint a fekete obszidián.
Fogalmam sem volt, mit kezdjek vele. Dobjam a komposztra? Adjam a macskáknak? Vigyem be az egyetem állattani tanszékére, hátha kitömik? (Megjegyzem, alig két hónapja egy nagy tarkaharkály tojót találtam ugyanígy, amit eljuttattam a preparátorhoz. Nem tudom, hogy néztek volna, ha megint beállítok egy madárral..) Végül eltemettem annak a fenyőfának a tövében, amelynek csúcsáról minden este és reggel dalolt. (Ha nem is ő, hát egy közeli rokona). Nem vagyok az ökoszisztematikus újrahasznosítás ellensége, de amikor láttam, micsoda kövér pondrók nyüzsögnek a gödörben, amit ástam, kezdtem bánni, hogy mégsem a macskák eszik meg szerencsétlen tollast.
Minden lelkesedésemet és céltudatosságomat derékba töri, ha ennyi kudarcot, ennyi pusztulást látok magam körül. Bennem van a hiba?
Szóval ez egy elbaltázott nap.
Hulló Eső, 2010-06-15
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése