esbat helyett tesco.
Ezúttal ritka pocsék napom volt. Eddig sem lubickoltam a boldogságban, ha a tecsóban robotoltam, de bevallom, sok kellemes meglepetés ért. Előszöris, senki nem hajtott, mint a tatár, másodszor, egészen komoly feladatokkal is megbíztak, és ha egyszer-egyszer elbénáztam valamit, nem kapták le a fejem azonnal; harmadszor, a dolgozók szinte kivétel nélkül jófejek, segítőkészek és türelmesek voltak.
Tegnap sem volt nehezebb a meló, mint máskor, és az idő is telt-múlt (talán kicsit lassabban a szokásosnál): én viszont nagyon rossz hangulatban voltam. A kezdőlökést a sógorom adta meg, aki reggel ígérete ellenére nélkülem ment el egy munkamegbeszélésre. Noha nyilván nem szándékosan hagyott ki a dologból, már az is rosszul esett, hogy megfeledkezett rólam. Habár nem volt valós jogalapom haragudni rá emiatt, mégis meglehetősen morcos lettem.
Aztán a tescóban átöltözés közben eltört a szemüvegkeretem (nem csoda, szó mi szó, viharvert darab: már vagy négy éve hordom, és sosem voltam híres arról, hogy jól bánnék a cuccaimmal:)), így aztán egész délután mintegy félkarú (vagy inkább félszemű) óriásnak éreztem magam. Az árukat még csak-csak felismertem, de annál nehezebben boldogultam az emberekkel; akárha víz alatt volnék, nem csak a látásom, hanem a hallásom is tompulni tetszett. Talán mert egy-egy megszólalás megértésében oly nagy szerepe van a gesztusok, testbeszéd, mimika értelmezésének; én pedig az arcokból legfeljebb valami összefolyó, sárgás színű masszát láttam.
Mikor elindultam az első raklappal a vegyiáru-részleg felé, figyelmeztettek, hogy egy veréb beszabadult az áruházba, ne lepődjek meg. Később láttam is, átröppent a fejem felett, egy pillanatra megült egy billegő WC-papír - halom tetején, aztán tovaszárnyalt. Kimondhatatlanul sajnáltam, olyan kicsi volt, kecses, törékeny és életteli - egy parányi valóság ebben a reklámfényektől és vákumcsomagolt hazugságoktól csillogó, légkondicionált szép új világban. Összeszorította a szívemet a gondolat, hogy szerencsétlen valószínűleg a biztos halál felé tart: hiszen aligha fog magától kitalálni a zajok, színek, fények, emberek és áruk áthatolhatatlan labirintusából. Hülyének nézhettek, de majdnem sírva fakadtam emiatt.
Egész délután pityergős kedvemnél maradtam, és a szokásostól eltérően minden apróságot zokon vettem. A férfi munkatársak öntudatlanul is szexista megjegyzéseit; a biztonsági főnök szigorát; a vásárlók értetlenkedését, lekezelő modorát...
Mikor végre kiléptem az áruház ajtaján, Holdanya már teljes szépségében ragyogott az égen. Gyönyörű volt, valósággal lángolt a fekete felhők között - még szemüveg nélkül is lenyűgözött a látvány. Míg vártam a szüleimet (akik értem jöttek kocsival, hogy ne kelljen láthatósági mellény nélkül, foghíjas világítással hazatekernem), arra kértem az Istennőt, hogy adjon lelkierőt, türelmet és bátorságot szembenézni az élet nehezebb pillanataival is. Mindig lesznek jobb és rosszabb napok, akárhol dolgozzak is, megfutamodni előlük viszont előbb-utóbb nem lesz hova. Magamban fohászkodtam Holdanyához, hogy gyógyítson meg, töltsön el nyugalommal és kitartással.
Annyira kimerült voltam, hogy jóformán még csak szavakba se öntöttem a fenti gondolatokat - pusztán az Istennő támogatása és szeretete iránti kétségbeesett vágy töltött el. Vele párhuzamosan némi lelkiismeret-furdalás is felszínre bukkant az elmulasztott rituálé miatt. Olyan régen nem ültem meg amúgy istenigazából egy ünnepet! (A Beltaine-ceremónia életem legelfuseráltabb sabbatja volt). Az 'esbat' szó egy francia kifejezésből ered, amelynek jelentése nagyjából 'bolondos vidámság, felszabadult ünneplés'. Hát ez hiányzik nekem már hónapok óta. Eltökéltem, hogy ma este összeszedem magam, és megünneplem a Holdtöltét annak rendje és módja szerint.
Már alig várom :)))
H.E.
