Marena (Morena, Marzanna, Mara, Marzena, Mora, Marmora, Marana, Marmuriena, Muriena) a tél, a halál, a pusztulás s ugyanakkor a termékeny megújulás szláv istennője. Nevének etimológiáját többféleképp magyarázzák: egyes kutatók a 'halál' jelentésű latin mors,- illetve a 'dögvész' értelmű orosz mor gyökre vezetik vissza. A XV. századi lengyel pap és krónikás, Jan Dlugosz Ceres-szel azonosítja, kiemelve kötődését az élővilághoz és a gazdálkodáshoz. Felmerült lehetséges kapcsolata Marssal, aki - háborús pályafutását megelőzően - alapvetően agráristenség volt, s az ókori rómaiak március idusán - Marena-hoz hasonlóan - évkezdő-tavaszköszöntő szertartást szenteltek neki (Mamuralia). A baljós szláv hölgy vélhetően kapcsolatban áll a szláv és szász - áttételesen pedig a magyar - mitológia éjszakai nyomódémonaival, életerőt elszipkázó, alvás közben fulladást okozó, olykor szexuális ragadozóként viselkedő és/vagy vérszívó rontó lényeivel, a morával/marával, Mahr-ral, Mart-tal (vö: német Nachtmahr, angol nightmare= lidércnyomás), illetve az inkább hímnemű Alp-pal és lidérccel (alz Alp nevében egyébként az 'elf' szócska torzult változata lappang. Az általa okozott rosszullétet, rémálmot Alptarum, Alpdrücke névvel illeti a német nyelv.) Egyes orosz dialektusokban a 'mara' szó fantomot, víziót, hallucinációt jelent, s talán szintén összefügg az istennővel.
A tél 'kihordásának' különféle rituáléi Európa-szerte ismertek. A keleti szlávoknál Kosztroma, Kosztrubonyka (férfi,-vagy nőforma szalmafigura) testesíti meg a telet, akit a tavasz beköszöntével jelképesen elsiratnak, eltemetnek (darabokra tépve elégetnek). Hasonló szokás - Gyümölcsoltó Boldogasszony napján - az észteknél is dívik; itt az egyik évben férfinak, másik évben nőnek öltöztetett babát énekszó mellett az erdőbe vitték és egy fára akasztották. Német vidékeken a téltemetés farsang végén zajlott le. A nyugati szlávoknál (ahová e rítus valószínűleg Dél Németországból kiindulva, Thüringián, Szászországon és Csehországon keresztül érkezett) a zord évfelet egy Marena-t mintázó - akár életnagyságú - szalmabábu jelképezi, amelyet (többnyire a tavaszi napéjegyenlőség táján) a falu népe ünnepélyes menetben kivisz a határba, hogy ott szétszaggassa és/vagy tűzre vesse, folyóba dobja. "A szlovák, morva, cseh és lengyel falvakban, K-Németo.-ban a nagyböjt negyedik vagy ötödik vasárnapján vitték ki az általában halálnak nevezett szalmabábut (német: Todaustragen ’halálkihordás’, cseh: nesou smrt ’viszik a halált’, lengyel: śła śmiertecka z miasta ’elment a halál a városból’). A szlovákoknál gyakori a Morena, Muriena elnevezés is, továbbá a magyar elnevezéssel azonos eredetű kysel, kyselica" - írja a Magyar Néprajzi Lexikon. A bábfigura kihordását a természet megújulását, az időjárás javulását bűvölő énekek kísérik:
"Marena, Marena, kiért haltál meg?
Márton uráét és fekete szemeiért.
Legyetek asszonyok vígak, új nyárt hozunk.
Levélke, levélke az egész földet befödi."
(Sumava környéki cseh dal)
"Morena, Morena
hová tetted a kulcsokat?
Odaadtam, odaadtam
Szent Györgynek,
hogy nekünk kinyissa
az ajtót a mennyországba.
Odaadtam, odaadtam
Szent Jánosnak,
hogy nekünk kinyissa
a kaput az égbe.
Szent György felkel,
megnyitja a földet,
hogy nőjön a fű,
füvecske, zöldecske,
rózsácska, piroska,
kék ibolya.
(Chrudim, Csehország. A lányok - miután Morenát vízbe "fojtották" - színes szalagokkal és aranyozott golyókkal feldíszített nyárfaágakkal járnak házról-házra, a fenti dalt énekelve - vö. villőzés.)
Hamar felismerhetjük ebben a szertartásban a felvidéki kiszehajtás rokonát (előképét).
A kisze-bábunak - a szokás minden vidámsága ellenére - határozottan baljós jellege van, hiszen a zord téli idő és a (dög)halál megtestesítője. A kelenyei öregek szerint ha menet közben visszafordul, még várható jégverés. Horvátiban és Gellén is hasonló hiedelem élt: itt amerre a kisze/villő fordult, arra lesújtott a dögvész. A jónép folyó híján a szomszéd község határába vitte a bábot és vele a dögvészt, halált, telet, amit persze az érintett település lakói igyekeztek megakadályozni.
Az alábbiakban néhány kiszehajtó éneket idézek:
Haj kisze, kiszéce,
gyöjj be sódar, gömböce.
Szabó Marisnak nincs ruhája,
üres a ládája.
Haj kisze ...
Geci Rozi ládája
üresen van bezárva.
Ha üresen nem volna,
a kiszére adott volna.
Hej ki kisze ...
(Ipony-mente. Az énekben szereplő asszonyok a kiszének ruhát adó vagy nem-adó menyecskék. A kiszehordók kiénekelték már eljegyzett vagy a kiszehajtásról elmaradó társaikat, sőt, saját magukat is - hízelgő módon; míg a szomszéd település leányairól gúnyos strófákat költöttek)
"„Takács Rozi ládája
Üresen van bezárva.
Ha üresen nem vóna,
A kiszére adott vóna.”
vagy:
„Az a híres Balla Örzsi
Olyan híres asszony,
Ruhát kértünk a kiszére,
Nem volt embersége.”
vagy:
„Bugyi Erzsinek tele a ládája,
A kiszére, a kiszére,
Nincs neki ruhája.
Sej, Erzsi, odavagy,
A Benyus Józsi rabja vagy.”
vagy:
„Kelenyei lányok,
Piros tulipánok,
Födémesi lányok,
Földi boszorkányok.”
" Kice-vice villő
Majd kivisszük kicevicét,
Villő
Maj behozzuk a ződ ágat
Villő
A lányokra jó szerencsét
Villő"
(Menyhe)
Kice vice villő
Gyüjjön rád a himlő
Behoztuk a zöld ágat
Kivisszük a kice vicét
Kice vice villő
Gyükkön rád a himlő
Határainkat a jégeső el ne verje
Kice vice villő
Gyüjjön rád a himlő
(Béd)
Haj ki kiszi, kiszőce
A másik határba
Gyere be sódar
A mi kis kamránkba
Kivisszük a betegséget,
Behozzuk az egészséget
Haj ki kiszi, haj
(Nógrád megye Honttal határos részén és a Cserhát vidékén)
A kiszehordással egyidejű, de kisebb területen elterjedt hagyomány a villőzés. Alsóbodokon a lányok, miután kivitték a "banyát", fűzfaágakat törtek, feldíszítették őket és azokkal jártak házról-házra, énekelvén:
Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus
Van magoknak virágvasárnapjuk?
(igenlő válasz esetén:)
Kijé, kijé ez a ház?
A jámbor emberé.
Benne van egy vetett ágy
az mellett ringó bölcső.
Haj villő.
Jaj de piros a mező
de nem az ibolyától,
hanem a rózsától.
Haj villő.
Falu vigin selyemsátor.
Haj villő.
Dicsértessék a Jézus Krisztus.
Menyhén hasonló ének dívott. Elhangzása után a gazdaasszony tojást adott a leányoknak, majd egyikük villő-ágáról letört egy gallyat, azzal csapkodta meg őket: "Mind menjetek firhöz!". (A jelképes vesszőzés, ostorozás termékenységvarázsló szerepéről szó esett már a római Lupercalia kapcsán; hazánk farsangi szokásai közt is helyt kap).
E téltemető rituálék múltjáról is olvashatunk a Néprajzi Lexikonban. "Az egyházi hatóságok tiltásából tudjuk, hogy Bautzenben 1523-ig – valószínűleg ezután is – szokásban volt, hogy febr. 22-én, amikor a tavasz ébredésének ünnepét tartották, a telet egy kitömött szalmabáb alakjában hordozták végig az utcán, majd a város melletti dombon elégették [...] A nagyböjt közepén meghordozott, halált ábrázoló bábukat a prágai szinódus 1366. évi tiltása említi. 1423-ban a poznani határozat tiltja a halálkihordást. A gömöri ág. hitv. ev. esperesség 1599. febr. 2-án Felső-Sajón tiltja a Laetare vasárnapján szokott halál-kihurcolását. A prágai tiltás a „halál képéről” a következőket mondja: >>... a papoknak és világiaknak az a szégyenteljes szokása honosodott meg, hogy nagyböjt közepén halált ábrázoló bábukat énekek és babonás szertartások kíséretében visznek a helységen keresztül a folyóhoz és ott hirtelen a vízbe dobják, s azt állítják azoknak gyalázatjára, hogy a halál ezután már nem árthat nekik, mivel határaikból elűzték...<< Sieber véleménye szerint a prágai szinódus által tiltott halálkihordás menetét a pestishaláltól megfélemlített nép és a vele többé-kevésbé azonos szellemi szinten levő papság hozta létre. A meghordozott szalmabábu a téltemetésnek is megszemélyesítője ... "
A felvidéki magyarsággal földrajzi és kulturális értelemben is szoros kölcsönhatásban élő szlovákságnál a férj-jósló és házasító praktikák, valamint a "sódar, gömbőce" meginvitálása (kivétel: az eredetileg magyar, utóbb elszlovákosodott Mellek) kimarad Morena kiebrudalásából: ezeket (Manga János nyomán) Diószegi Vilmos magyar sajátságként jegyzi. Ugyancsak szerinte a dalok refrénjében ismétlődő 'haj, hej' indulatszócska - egyetemben a regösénekek hasonszőrű kifejezéseivel - egykor a sámán révülését előidéző/kísérő rigmusok tartozéka lehetett. Mivel a sámánének helyzetfüggő, az adott szituációhoz rögtönzött (legfeljebb refrénje kötött), teljes szövegei nem maradtak fent, ugyanakkor a táltos eksztázisát sürgető, a szellemek kegyes jelenlétét kérő, ismétlődő formulák beépülhettek a hasonló célt (termékenység,- egészség,-és bőségvarázslást) szolgáló jeles napi énekekbe (vö: haj regö rejtem - itt a 'regö rejtem' kifejezés önmagában a sámán transzállapotára utal, hiszen mindkét szó azonos gyökre, a révülés, rejtezés fogalmára vezethető vissza. Az indulatszó még a romlott szövegváltozatokban is megmaradt: ld. "de hó reme róma"). A Dunántúlon szerelmi bájolást, összeéneklést, Moldvában sajátos, archaikus szövegtöredékekkel egybekötött újévi adománykérést (rituális kontextuson kívül pedig állatterelést,-hajtást) jelent a hajgatás, hejgetés, amely nevét épp a refrénszerűen ismétlődő szócskákról kapta. Érdekesség, hogy valószínűleg a 'hegedű' elnevezése is a 'hejgető' kifejezésből származik (talán mert a hangját oly elbűvölőnek találta a paraszti közönség? érthető volna, tekintettel domináns szerepére a népzenében). A magyar sereg 'huj, haj' (csata)kiáltását már a 959-962 között készült Liutprand-krónika is mint démonokat hívó pogány szózatot említi a 933-as merseburgi ütközetről írva.
Természetesen tekinthetnénk a 'huj, haj, hej' kifejezéseket egyszerű indulatszóknak is - ám nyelvrokonainknál megfelelőiket szoros, specifikus kapcsolat fűzi a sámántevékenységhez.
A szellemekhez intézett figyelemfelkeltő kiáltás elterjedt az eurázsiai samanizmusban. Diószegi számos példát közöl: ilyen a manysi kohohou, o ho-ho, a szamojéd je hej, he hej, ho, ö-öu, a nyenyec he he hej, xö, xo, xow, xoj (az eredeti nyomtatott szövegben az 'x' helyén a görög 'khi' áll, valószínűleg kh torokhangot jelölve[?] - én az alábbiakban is x-ként írom), altaji török (sórok, szagájok) kai, jakut hij, burját xurui, xurui, xuruila, mandzsu ko ho i ke ho, oj kej kou, ko ho i, nanaj koko-koko, gilják kua-kua-kua, ka-a-a, eszkimó go-go-go-go-go.
Számunkra elsősorban az ugor nyelvcsalád népei körében feljegyzett kultikus indulatszavak szolgáltatnak érdekes információt. Diószegit megelőzve már Erdős József megjegyezte, hogy ama bizonyos "huj, huj" legközelebbi analógiája talán a vogul és osztják sámánének kaj!kaj! felkiáltása. E szócska többszörösen is kötődik a sámánsághoz. A vogulok a sámánt kajne xum-nak (kaj=kiált, xum=hím, hímnemű ember) nevezik; szellemidéző énekének neve kaj-saw (saw=szó). A sámán másik, általánosabb megnevezése a najt; mikor segítő szellemit hívja, arra mondják: najt kajji (= a tudó kiált). Osztjákul a sámánének szintén kaj-saw; a sámán neve keita-xo, a 'koi~kei' jelentése pedig varázsol. Ugyane kifejezésből (a kei-koi tőből) származik a sámándob obi-ugor elnevezése is (kei-p, koi-p) . Az alapvetően indulatszó 'kei' ad tehát nevet mind a sámánnak, mind mágikus tevékenységének és legfontosabb eszközének, mutatva szoros és sajátos (puszta hangutánzáson vagy érzelemkifejezésen messze túlmutató) kötődését e fogalomkörhöz.
A nyelvtudomány jelen állása szerint (ezúttal sem akarok belebonyolódni a nyelvrokonság-genetikai rokonság-kulturális rokonság, finnugor kontra török vitába:-)) "a mélyhangrendű magánhangzó előtt álló 'h' hang - mint tudjuk - eredeti k-hangból fejlődött ki, vagyis a mai magyar haj szó eredetileg kaj-nak hangzott, így hangtanilag is pontosan azonos legközelebbi rokonaink, a manysik és hantik kaj indulatszavával." - íjra Diószegi. A sámánénekre alkalmazott vogul kaj saw (haj-t mond), avagy kajji szinte tökéletes tükörképe a haj-gat.
Tegyünk még egy különös kitérőt a tengerentúlra! Ottó von Sadovszky (1925-2004), a Kaliforniai Egyetem magyar származású antropokógiaiprofesszora a kaliforniai penuti indián nyelvek és a finnugor nyelvcsalád közti hasonlóságokat vizsgálva egy sor meglepő egyezést tár fel a kérdéses szavak körében:
- északi vogul "kaj" = mágikus éneket énekelni
- keleti-osztják "koj" = énekkel varázsolni
- északi-osztják "kujta" = varázsló, gyógyítani
- északi-osztják "kej-ta xo" = sámán
- keleti-osztják "koj-p" = dob, énekes
- bodega miwok "kója" = énekelni
- lake miwok "kója" = énekelni, kojánni = zene, hangszer
- northern-sierra miwok, southern-sierra miwok "koj-pa" = beteg tárgyért szívni (a sámán gyógyító eljárása, amely során a betegségokozó rossz szellemet vagy rontó tárgyat valamilyen objektum formájában "kiszívja" a beteg testéből.
- patwin "koja-pe" = szívó sámán
A neves kutató még a magyar "kéj" kifejezést is e szóbokorba vonja, de nekem ennyi is bőven elég - lenyűgöző, milyen szerteágazó és az egész földgolyóbist behálózó gyökerekkel rendelkezik egy-egy lokálisnak tetsző folklórmotívum, nem? Mikor nekiültem megírni e bejegyzést, magam sem gondoltam volna, hogy a Felvidéktől egészen Kaliforniáig eljutok vele. Külön öröm, hogy Demény István véletlenül fellelt cikke, s benne az Ottó von Sadovszky-től származó idézetek épp a miwok indiánok körébe vezették a fejtegetés fonalát.
A népi kultúra e sokszínű kapcsolatrendszere olyan, mint egy rejtett érhálózat, amelyben az emberiség szellemi kincseinek életvize áramlik világszerte: korok, népek, tájak részben elveszett, letűnt, feledett örökségének aranyhomokját görgeti magával, elegyítve egyik csodát a másikkal, s az ősforrást kereső kutatót újra és újra a közös hagyaték ékköveivel kápráztatja el...
Források:
Demény István Pál : A hejgetés meg a sámánének. Néprajzi Látóhatár, 1994/1-2, pp. 135-150.
Diószegi Vilmos (1958) 1998: A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben. Akadémiai Kiadó, Budapest
Hoppál Mihály (szerk)1988: Mitológiai Enciklopédia (II. kötet, Szláv Mitológia - Mara, Marena, Kupala, Kosztroma, Kosztrubonyka címszavak). Gondolat Kiadó, Budapest.
Magyar Néprajzi Lexikon - Téltemetés
Netfolk - Van maguknak virágvasárnapjuk?
Wikipédia - Alp (folklore)
Wikipédia - Jan Dlugosz
Wikipédia - Marzanna
Wikipédia - Otto von Sadovszky
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése