a rostaforgató asszony

Forrás: Magyar Néprajzi Lexikon

 A rosta megkülönböztetett jelentőségű konyhai eszköz, számos hiedelem fűződik hozzá. Diószegi Vilmos szerint alakjának köszönhetően megörökölte a sámándob kultikus, lélek-röptető, a rejtett tudás megszerzését segítő funkcióját. Ezt azok a gyűjtések és peranyagok is alátámasztják, amelyekben a boszorkányok(ról) azt vallják, rostában ülve vagy tüzes rosta képében indultak eksztatikus éjszakai utazásukra. "Átlát a szitán" mondásunk abban az elképzelésben gyökerezik, hogy a rosta sűrű hálóján áttekintve rejtett igazságok tárulnak fel (ahogy a sámándob hangjára révülő sámán is titkos tudás birtokosa lesz). A rostaforgatás - amelyről az alábbiakban részletesebben is szó esik - elbitangolt aprójószág, elveszett szerszám hollétét, a tolvaj személyét, katonáskodó kedves hogylétét, leendő udvarló nevét, a házasodás időpontját tudakolja. 
A szitát tisztító tulajdonsága miatt a baranyai Hegyháton a haldokló fejére borították, hogy rajta keresztülszálló lelke megszabaduljon földi bűneitől. Szatmári hiedelem szerint a tűz terjedésének is megállt parancsolhat. Az égő ház szomszédságában a kapuoszlopokra rostát és kenyeret helyeztek a gazdaasszonyok, nehogy tüzet fogjon az otthonuk. Rostát hord fején a nagykamarási "tüzes ember", és a kapura erősített, lófarokból tépett szálon lógó szitáról ismerkszik meg a szigetközi táltos portája. A szőregiek szerint a forgószélben járó-kelő boszorkányok felismerhetők, ha a szita fonákján keresztül szemléljük a légtölcsért. Elterjedt a rostán történő babozás, bab-jóslás is.

Forrás: Magyar Néprajzi Lexikon

Nemcsak a teljes magyar nyelvterületen, de egész Európában bevett "tényfeltáró eljárás" a rostaforgatás (még az arab világból is ismeretesek analógiái). Menete hazánkban többnyire a következő: régi rosta kávájába beleszúrják egy szétnyitott olló mindkét szárát, majd a forgató és a kérdező egy-egy ujjával (többnyire a "neveletlen", vagyis gyűrűsujjával) alátámasztja az olló két karikáját. A rosta belsejébe különböző tárgyak kerülnek: kés, villa, rongybaba, zsoltár, imakönyv, fésű, krajcár, búza, kenyérdarab, kulcs, "hétféle","kilencféle"(megkülönböztetett jelentőségű hulladék, pl. karácsonyi morzsa, disznósörte, szalmaszál, tökmag, dohányperje, forgács stb). A forgató vagy a kérdező felteszi a kérdés: "Azt mondom, Szent Péter, Szent Pál, N.N. lopta el az Erzsi csirkéjét?" "Péteremre, Pálomra, mondd meg nékem, ki lopta el a tyúkomat? X.Y.-e?" "Mondd meg nekem,  X.Y rontotta meg a tehenemet?" "Mondd meg, rosta..." "Rostám, rostám, édes rostám, ki vitte el a tyúkomat?" A kérdést háromszor ismételték az illető nevével; ha semmi nem történt, továbbléptek a következő gyanúsítottra. A bűnös háromszori említésekor a rosta megbillent, megmozdult. A tolvaj mellett boszorkány, rontó szemű (akarva vagy akaratlan szemmel verésre, igézésre képes) ember, jövendő szerető, féj kilétét, távolba szakadt rokon egészségét, hazatérését firtatták ezúton (eldöntendő kérdés esetén a rosta billenése igenlő választ jelez).

Olló helyett olykor más eszközök támasztják alá a rostát. "Az asszony a káva alá helyezett orsó végén vagy valamelyik ujján is tarthatja a rostát (Szatmár, Nyírség). A szatmári Nagydoboson és Szamosszegen földbe szúrt, kihegyezett karóra akasztják a rostakáva peremét, s így kérdezősködnek a lopott holmi után... Telkibányán két kanálon tartotta az asszony a rostát."

Forrás: Gunda 1989 (a szerző felvétele)

A forgatásnak ismeretes egyszemélyes módja is. Végezhető a fenti módon, azzal a különbséggel, hogy egy személy tartja a rostát, de feljegyezték a rosta kávájának peremét vízszintes helyzetben alátámasztó, csukott ollóval kivitelezett variációját is. Ismert olyan változat is, amely esetében az ollónak csak egyik szárát szúrják a rostába, a másik szabadon marad. A gyanúsítottak (szomszédság, utcabéli gyerekek, háziak) összegyűlnek, körbeülnek, a forgató pedig középre áll. Az olló szabadon maradt szára a keresett személyre mutat a rosta fordulásával.

Rokon, talán a rostaforgatás keresztény tartalommal történő telítődése során elkülönült szokás a kulcsos imakönyv - vagy Bibliaforgatás. A kiválasztott iromány lapjai közé kulcsot helyeztek úgy, hogy feje kilógjon, majd a kötetet  szorosan összekötötték, becsatolták. Ezután a forgató egy ujját a kulcsba akasztva felemelte a lógó könyvet, és feltette kérdését; amerre fordult, arra lakott a keresett tolvaj. A fordulás lehetett az igenlő válasz megfelelője is; a hartai németeknél a jobb fordulat az 'igen', a mozdulatlanság vagy a bal fordulat a 'nem' kifejezésére szolgál. Átmeneti fázist képvisel a kulccsal történő rostaforgatás, illetve a rostán táncoltatott kulccsal történő igazságkeresés (a meglopott házigazda kulcsot helyezett a vízszintesen tartott rosta hálójára, majd elkezdett táncolni vele, mialatt a szomszédok  - 'gyanúsítottak' - körülötte járkáltak. Aki előtt leesett a kulcs, az volt az enyveskezű). 

A rostapörgetés során a megpörgetett rostát elgurították a földön; amerre indult, arra volt az elveszett holmi, ellopott aprójószág, arra lakott a bűnös. 

Kulcsos rostaforgatás. Forrás: Gunda 1989
(a szerző felvétele)

A rostával történő mágikus mesterkedés komoly múltra tekint vissza, s egészen az előző évszázad (1900-as évek) közepéig élő szokás maradt bizonyos területeken. Legrégebbi, hazai vonatkozású említése Bornemissza Péternél (1578) történik: "És senki ne kérdezősködjék a nézőktől és jövendőmondóktól ... kik viaszból jövendőt mondanak (utalás a viaszöntésre - közbevetés tőlem: h.e.), csuporkákban kenetet forralnak, holt tüzet vízbe hánynak (utalás a szenes víz vetésére - közbevetés tőlem: h.e.), rosta és szita által cselekszenek..." A következő évszázadokban prédikációk, erkölcsi intelmek, irodalmi művek, újságcikkek és tudományos munkák emlékeznek meg róla. 

Európai viszonylatban a rostával, szitával való bűbájolás legkorábbi említései az i.sz. 1. századból ismertek; igaz, tyanai Apollonius csak a szitával véghezvitt gyógyítás tényét jegyzi fel, a részletek ismertetése nélkül. Mózes Maimonides (1135-1204) már beszámol a zsinegre felfüggesztett gabonarosta használatáról ("imát mondanak, s a gyanúsítottak nevét kezdik felsorolni. A vétkes nevénél a rosta forogni kezd.") Grimm a Deutsche Mythologie-ban említ egy 13. sz. - i varázsversre, amelyben szó esik egy rostavető asszonyról. Georgius Pictorius 1563-ból pontos leírást ad a -z általa is művelt - rostaforgatás mikéntjéről, beleértve különféle varázsszavakat ("dies, mies, ieschet, benedoefet, dovvina, enitemaus"). A rostavetést, rostaforgatást a keresztény egyházak nem nézték jó szemmel, igyekezték lebeszélni az ehhez hasonló 'ördöngös praktikákról' a köznépet: ennek köszönhetően vallásos szövegekben, papok memoárjaiban (pl. a Kossuth Lajos papjaként ismert Ács Gedeon naplójában) is találkozhatunk vele.

A rostaforgatás (itt-ott a rostapörgetés, imakönyvvel történő jóslás is) ismert a szlovákoknál, románoknál, lengyeleknél, német nyelvterületen, dánoknál, franciáknál, oroszoknál, ukránoknál, angoloknál, bosnyákoknál; a Baltikumtól (észtek, lettek) kezdve a Balkánig. 

Rostában utazó boszorkány. Vízpróba ábrázolása egy 1613-as
londoni pamfletből. Forrás: Pócs, 2002

Gunda Béla (ld. források) felvetése szerint " ... a rosta valamilyen személyt jelképez, jó vagy gonosz szellemet, akihez különböző kívánságokkal, kérdésekkel lehet fordulni (a rostában rejlő szellem analóg lehetne a sámándob lelkével, a dobban élő, a sámánt segítő állat szellemével, aki a rejtett tudás birodalmába repíti 'gazdáját'  - közbevetés tőlem: h.e.). Tudjuk, hogy pl. a németeknél a különböző szellemek rosta alakjában jelenhetnek meg. A tiroliak szerint a templomban a boszorkányok felismerhetők, mert szűrőszitát hordanak a fejükön. Az ógörög Kosko tk. "szita-asszony". A rosta alakjában megjelenő, a rostában rejtőző szellem valamiképp elegyháziasodott, amire nemcsak Szent Péter, Szent Pál emlegetése utal, hanem az is, hogy a rostába Bibliát, vallásos könyveket tesznek, mintegy a szellem kezébe adják, hogy erejét növeljék... Innen már csak egy lépés, hogy a rosta helyett Bibliával és énekeskönyvvel varázsoljanak." 

A rostaforgatás, rostával történő 'igazlátás' és jövendölés tehát közel egy évezrede, ha nem még régebb óta bizonyíthatóan része az európai hiedelemvilágnak, s benne a magyarság hagyománykincsének. A folklór számos-számtalan motívumával egyetemben ez is szétterjedt a teljes kontinensen. A határokat átlépő kereskedelem, nyomdaipar, szórakoztatóművészet és vallási irodalom (igaz, utóbbi - prédikációk és intések formájában - elsősorban negatív megerősítésként szolgált) révén hatalmas területen vert gyökeret; eredetét nehéz volna kinyomozni. Hozzánk valószínűleg a német kultúrkörből érkezett: ez azonban nem zárja ki Diószegi felvetésé, hiszen meglehet, hogy népünk épp azért tette magáévá könnyedén a rosta kultikus-mágikus használatát, mert benne hagyományozódott tovább a sámándob emléke. 

Források:

Gunda Béla 1989: A rostaforgató asszony. In: uő: A rostaforgató asszony. Múzsák Közművelődési Kiadó, Budapest. A szövegben szereplő idézetek innen származnak.

Rosta - Magyar Néprajzi Lexikon

Rostaforgatás - Magyar Néprajzi Lexikon

Ajánlott irodalom: 

Diószegi Vilmos 1958: A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben. Akadémiai Kiadó, Budapest (reprint kiadás, 1998)

Pócs Éva 1997: Élők és holtak, látók és boszorkányok. Mediátori rendszerek a kora újkor forrásaiban. Akadémiai Kiadó, Budapest

Pócs Éva 2002: Magyar néphit Közép -és Kelet-Európa határán. L'Harmattan, Budapest