a grincs színre lép

Bizonyára velem van a baj, de egy idő után az agyamra megy a nagycsaládi nyüzsgés. Mintha a szociális készségeim egy jól meghatározott limittel bírnának, előbb-utóbb besokallok. Az elmúlt hétvégén kecske-partit tartottunk a legkisebb nővéreméknél (a kecskét már hétközben levágták és feldolgozták a tesómék, így ránk, vendégekre csak a fölfalása maradt). Szép volt, jó volt, továbbá hangos, lármás, meglehetősen sűrű, de nagyon élveztem. Hazaérve azonban már alig volt energiám strandra menni Uzonka családjával. Persze nem csak mert a gyerekek előszeretettel nyúznak (ezúttal amúgy sikerült kikerülni a tűzvonalból: két idősebb unokahúgommal beúsztunk a mélyebb vízbe, és elcsacsogtunk mindenféle csajos dolgokról). Uzonkáék nehéz emberek. Egyéb programjuk miatt nem vettek részt a kecsketoron, de Uzonka így is rágörcsölt arra, hogy kimaradtak egy családi eseményből (talán mert eleve nem lettek meghívva rá?), és mohón itta legidősebb leánykájának (aki viszont eljött velem) a hétvége vélt és valós negatívumait ecsetelő szavait. Olyan volt beülni kis családjuk körében a kocsiba, mintha egy lövészárokba pottyantam volna: kifent fegyverek, harcikedv és megvető ellenségesség vett körül. Míg megtettük a vízpartig hátralevő nagyjából öt kilométert, Uzonka és Kende szavaikkal felszabdalták, kibelezték, ledarálták és szőnyeg alá söpörték legkisebb nővéremet és annak férjét. Én meg azon gondolkodtam, vajon miért van az, hogy az öt nagytestvérből négyen tökjól megértjük egymást, Uzonka viszont folyamatosan feszültséget gerjeszt maga körül. Az állandó elégedetlensége, az, ahogy kényszeresen összeveti a maga eredményeit, élethelyzetét másokéval, ahogy szüntelenül a középpontba akarja tolni magát és a családját, ahogy mániákusan belefolyik az egész rokonság minden ügyes-bajos dolgába (olyannyira, hogyha Ausztráliában tüsszent egyet a nagybátyám, és ő nem szerez róla tudomást rögvest, megsértődik, amiért megint lemaradt egy hírről), rendkívül nehezen elviselhető személlyé teszik. 

Egyszóval ültem a kisbusz hátsó fertályán és hallgattam a klánfőnök harci énekét, közben pedig szép lassan növekedésnek indult bennem egy parányi grincs. A grincs tovább hízott tegnap délután, mikor gyerekvigyázás címén a hintán ábrándoztam (miközben a kölkek odabent a Disney chanelen lógtak), és - balszerencsémre - végighallgattam Uzonka vérmes telefonbeszélgetését legidősebb nővérünkkel. S noha csak időnként jutott el a fülemig egy-egy kivehető szófoszlány, a hangnem és a tónus így is világosan árulkodott a fennálló paprikás hangulatról. 

Ma estére mozizást tervezünk az unokahúgommal. Azt hiszem, venni fogok a grincsnek egy csomag chipset, esetleg egy pofa sört, és reménykedem, hogy átmenetileg sikerül elhallgattatni.

Áldás!

A grincs

banyalak

Hrrggrrr.

Tegnap az unokahúgom áttelefonált és bejelentkezett a barátnőivel együtt egy kis állatsimogatásra ma délutánra. A délelőttöt ennélfogva takarítással töltöttem, mégsem akarván lebőgni a csajok előtt; nem ragaszkodom én mindenáron a habókos nagynéni imidzséhez.

A leányzók negyed öt körül libegtek be. Tavaly találkoztam velük utoljára, mikor elkísértem az osztályt egy egésznapos biciklitúrára, akkor még esetlenül nyakigláb, nyúlánk, őzikeszemű bakfisok voltak. Meglepett, hogy virgonc csitrikből a kibontakozófélben lévő női öntudat minden magabiztosságával megáldott, ráadásul már-már a fejemre növő kecses kis gazellák lettek. Finomkodva illegtek-billegtek be a kertkapun, elfintorodtak a tyúkudvar láttán, majd pediglen felsoroltak a szobámba, anélkül, hogy a cipőjüktől megváltak volna. Aztán mikor meglátták a degukölyköket, meg a padlón tipegő kacagógerléket, vagy öt év lefoszlott róluk: sikongatva hajkurászni kezdték a szerencsétleneket, egymás kezéből kapkodva ki azt, amelyiket sikerült megfogni. 

Eleinte még szemet hunytam efelett, elvégre valószínűleg nem sok alkalmuk nyílik testközelből ennyi állattal megismerkedni. De idővel elkezdett bosszantani a dolog. Miért akarják a gyerekek mindenáron birtokba venni mindazt, amit szépnek találnak? Nem elég nekik, hogy megcsodálják, juszt is megfogják, megsimogatják, megszagolják, megnyalják; nem nyugszanak, míg minden érzékszervük be nem telt vele. Miért nem értik, hogy az állatok önálló személyiséggel bíró, tőlünk független akaratú élőlények, nem pedig kényünk-kedvünk szerint nyúzható játékszerek? Miért nem értik meg, hogy mekkora stressz egy galambnak, ha négy fal közé zárva röpköd bútorról bútorra, miközben mohó kezek nyúlnak utána, amint megpihenne egy kicsit? Miért nem értik, hogy az ő becézgető gesztusaik, a simogatás, ölbevétel egy madár természetes magatartásától teljesen idegenek, ennélfogva rémisztőek a számára?

Áhhh... Úgy negyven percet tölthettek idebent, aminek a végére már tényleg felment bennem a pumpa. Ennek ellenére visszafogottan és kedvesen kértem fel őket arra, hogy ne akarjanak több gerlét elkapni, továbbá hagyják békén a csibéket a dobozban, ne nyúlkáljanak bele az akváriumba és a degukölyköket pakolják vissza szépen a ketrecükbe. Amint világossá vált, hogy vége a mókának, azonnal visszazökkentek a kamaszkorba, és méltóságteljesen lesoroltak a csigalépcsőn. Őszintén szólva megkönnyebbültem. Az egyikük végig azt kérdezgette, hogy 'De ettől biztosan nem fogok valami betegséget elkapni?'. Phfff.

Olyan rosszmájú vagyok, tudom. Mint egy zsémbes vén banya. Tényleg nem tudok szabadulni a sztereotípiáktól. Minden igyekezetem ellenére, hogy tisztán tartsam a lakóterem, mégiscsak 60 állattal osztozom egy szobán, és ez rajta hagyja nyomait a nevezett helységen. Ráadásul elöl maradt az athamém, a lányok pedig nem felejtették el végigtapogatni és összefogdosni. Még néhány kínosnak ígérkező kérdést is feltettek, amiket sikerült visszakézből hárítani, hála e téren szerzett gyakorlatomnak.

Lassan érzem, ahogy kezd kinőni az első bibircs az orrom hegyén.