No igen, általában azzal szokott gond lenni, mikor a csemete először rendez házibulit, és a botrányos megjelenésű, tuskó haverjaival a feje tetejére állítják a házat. Most azonban fordított a helyzet: nálunk vendégeskedik édesapám egyik gyerekkori jópajtása asszonykástul, és bizony kezdek kikattanni.
Alapvetően férj és feleség is kedves, intelligens, jó humorú ember; lelkesek, energikusak, önállóak, talpraesettek. Talán kicsit túlontúl is. A hölgyemény - nevezzük Etyepetyének - rengeteget beszél, rengeteget kérdez, köztük tolakodóan személyeskedőket, - amely egyfelől érthető, hiszen a szüleimet ősidők óta, engem születésemtől fogva ismer; node én akkor sem érzem elég bizalmasnak a viszonyunkat ehhez. Kérdez, de nem várja meg a választ; fél mondat után közbeszól, hogy újabb kérdést tegyen fel, amire épp a mondat maradéka volna a felelet, ha befejezhetném. Buzgón vallásos, olyannyira, hogy ha véletlen kicsúszik a száján az 'Isten' szó, gyorsan keresztet vet, nehogy hiába vegye; s hát jóformán bármiről beszélgetünk, a végén a kereszténység idevágó vonatkozásainál köt ki.
A férj, nevezzük Fülesnek, nagyothall; ezenkívül elég kedélyes figura, aki kevés vizet zavar, ámde van néhány önkéntelen apróság, amivel kicsit megborzolta az idegeimet. Az egyik a falrengetően hangos, zavartalan orrszívogatás. A másik az, hogy vacsora alatt - és beszélgetés közben - lazán beletúr a szájába, hogy helyreigazítson benne egy félretévedt kajadarabot (vagy esetleg fogat). A harmadik, hogy annyit eszik, mint egy süldő malacka útban a 120 kiló felé; mondjuk ez jól sült el, mikor betolta azt a fél csülköt, amit már én sem bírtam leküzdeni, anyu pedig alig várta, hogy kidobhassa.
Az már csak a ráadás, hogy ő és a kedves neje is az én fogmosópoharamban tárolják a fogkeféiket - megkérdezés nélkül. Egyébként alighanem csak díszként, mert nem sűrűn használhatják; ugyanis mindkettejüknek - de különösen szegény Fülesnek - rendkívül kellemetlen szájszaga van, ami persze nem csak a higiénén múlik, lehet a rossz emésztéstől is, mindenesetre már méteres távolságban érezhető, és meglehetősen megnehezíti a velük való társalgást.
És végül, hogy ott vannak mindenhol. Esküszöm, képesek az asztrális kivetítésre vagy esetleg a hoppanálásra: a ház minden helyiségében beléjük botlok. Egyetlen menedékem a szobám, ahova édesapám megérkezésük napján rögtön bekalauzolta őket, s az a gyanúm, hogy a feldíszített Lughnasadh-oltár (amin a felső asztallap ékítményeit még talán lehetett puszta dekorációnak tekinteni, de az alsón ott virított az athame meg minden egyéb), a kecskekoponyák és sámándobok a falon, a vitrinpolcokra rajzolt pentagrammok és a hasonló nyalánkságok kellőképp elriasztották őket.
Hát szóval phfff. Tudom, milyen rémesen gonoszul hangzik mindez, de szükségem van rá, hogy legalább itt kipöfögjem magam. No, pókerarc föl: megyek reggelizni.
Morcos Eső
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése