A napfogyatkozást többnyire baljós jelnek, rendellenességnek, a Nap éltető erejét megcsappantó gonosz természetfeletti támadásnak tekintették a különböző társadalmak. A tatárok szerint egy, a csillagokban lakó vérszívó szipkázza el a napfényt; a kínaiak úgy vélték, mitikus sárkány harap ki nagy falatokat az égitestből. Bizonyos filozófiai iskolák számára a váratlan napfogyatkozás azt jelezte, hogy a mennyek elégedetlenek az aktuális uralkodóval. Az ókori görögség is hajlamos volt valamiféle küszöbönálló katasztrófára figyelmeztető égi intésnek tekinteni e jelenséget. A mezopotámiaiak regnáló királyukat féltették a nap,-és holdfogyatkozások ártalmas befolyásától; ha azok beszennyezték az uralkodót, csak bonyolult rítusok segítségével tudott megtisztulni. Egy mítosz Inanna (sikertelen) égi hatalomátvételének viharos következményeként írja le Nanna vagy Sín (Suen) holdisten megcsappanását.
Az egyiptomiak egy rosszakaratú démont hibáztattak a ritka jelenségért, míg a skandinávok Sköllt, a napistennő, Sól nyomdokaiban járó és őt végül elemésztő farkast. A hinduk szintúgy egy sárkányt, név szerint Svarbahnu-t teszik felelőssé a napfogyatkozásért.
A karibok azt állították, a rosszindulatú szellem, Mabouia a vétkes a napfogyatkozásban. Dél-Amerika egyes népcsoportjai a közelgő apokalipszis előjelének vélték e ritka eseményt, és a mindenség urát, a teremtőt, Tamoi-t magasztaló dalokkal igyekeztek elhárítani a fejük fölül a bajt. Az Andok hajdani lakói számára az elsődleges életerőt, a mindent megelevenítő energiát Inti, a napisten szolgáltatta: fényének elhalványulását, korongja eltűnését aggodalommal figyelték. Napfogyatkozás idején megkettőzött igyekezettel fohászkodtak hozzá, siratóénekeket és panaszos jajgatást is szőve az imákba, sőt: demonstrálandó, hogy napfény hiányában a föld minden élőlénye nyomorúságosan senyved, megvesszőzték a háziállatokat is, hogy hangosan bőgjenek.
A kereszténység a Jézus halálát követő váratlan napfogyatkozást mint az Atya gyászának és haragjának szimbólumát tartja számon.
Az elképzelés, miszerint valamiféle szörnyeteg falja fel, majd öklendezi ki az ég urát, szinte univerzális: ennek emlékét őrzi a napfogyatkozásra vonatkozó kifejezés például a csuvasoknál vagy az észt folklórban, mivel mindkettő az evéssel, megevéssel áll kapcsolatban.
Nem minden nép értelmezte ugyanakkor vészterhes ómennek a Nap vagy a Hold megfogyatkozását. Egyes észak-amerikai törzsek szerint a karjaikban tartott újszülötteik takarják ki az égitestek kisebb-nagyobb részét, ily módon számukra a fogyatkozás éppenséggel az új élet, új reménység ígéretét hordozta. Tahitin pedig nemes egyszerűséggel a két égitest szerelmes egyesülését látták benne.
A napfogyatkozást gyógyítani is igyekeztek azok a kultúrák, amelyekben negatív szerepet kapott. Többnyire gongok, kolompok, trombiták, ütőshangszerek által keltett zajjal igyekeztek elkergetni a Napot fenyegető égi ellenséget. Volt, ahol lángoló nyílvesszőket lőttek az égbe, hogy segítsenek újragyújtani a Nap tüzét.
A magyar néphitben különféle ártó figurák: az ördög, a sárkány, a markoláb (markaláb), varkalács, (virkolák, virkolács stb) eszik meg a Napot, vészterhes időket jósolva. „Azt mondják, hogy a varkalács eszi a Napot. Műk láttuk és. De tudja, hogy lehet azt meglátni? Apókámat láttam, tettek egy edénybe vizet, s áttör a vízbe látta, hogy kap hozzája, így harap belőle, ulyan, mint a rák."(Diósfalu). „Apám mindig mondta, mikor elfogyott a Nap, vaj háború lesz, vaj világvége." „Ha a Nap fogyatkozik, akkor a keresztények halnak, ha a Hold fogyatkozik, akkor a pogányság hal." (Pusztina, Bosnyák Sándor gyűjtése, idézi Jankovics).
Diószegi Vilmos kutatásai szerint a markoláb alakja a palóc kulturális örökség sajátja, e kígyó,-vagy madárforma szörny Palócföld bennszülöttje, ennek ellenére az ország más tájairól is ismert (jelezve a palóc kirajzás hatását). "Mikor a Hold fogy, mög a Nap is, a Markaláb öszi. Mög is láccik, hogy kapkoggya" - így Róheim Géza egyik szegedi adatközlője.
Ugyanakkor a virkolák, varkalács talán azonos vele (hangzás alapján könnyen következtethetünk erre; Diószegi persze az eltérő eredet mellett tette le a voksot). Utóbbi a szláv "vlokodlak" származéka, szomszédnépeink és a velük szoros kapcsolatban élő magyar közösségek csordásfarkast, farkasszellemet, vérszívó kísértetet illetnek ezzel a névvel (lásd még az alakváltó prikulics esetét). Az a hit, hogy a fogyatkozó Holdat, illetve eklipsz idején a Napot valami farkasféleség falja fel, a magyar nyelvterületen élő szászok-románok sajátja, a magyar néphitben való megjelenése átvételnek köszönhető.
Göcsejben kutya, házi rágcsálók, kakas marcangolják a Napot; a Balaton-felvidéken maga a Hold verekszik vele, esetleg sárkányháton lovagoló garabonciások rohamozzák meg, netán a kereszteletlenül elhalt vagy szándékkal elhajtott gyermekek mennyországból kirekesztett lelkei. Tordatúron háborút, katasztrófát sejtenek a napfogyatkozás láttán.
Mi azért holnap ne ijedjünk meg nagyon; viszont ne is szemléljük elővigyázatlanul az eseményt. Hogy milyen eszközzel lehet és milyennel tilos figyelni a Nap és a Hold nászát, arról többek között az Index írt részletesen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése