A minap kukorica-gyűjtögetés közben mélyenszántó elmélkedésbe fogtam. Megpróbáltam körvonalazni, összegezni a vallásom alapelveit. Pontosabban szólva azokat a vallási alapelveket, amelyekben személy szerint hiszek. Szükségét éreztem jól megfogalmazva körülírni a spiritualitásomat, mert miközben rengeteg inger, ismeret, tapasztalat, információ zúdul rám a worldwide pogányság tárházából, azok feldolgozására, szelektálására, lecsengésére és a belőlük kiforró gondolatok értelmezésére nem hagyok magamnak elég időt. E filozofálgatás közben terelődtek a gondolataim a genius loci felé. Hiszem, hogy nem csak az emberek rendelkeznek lélekkel, hanem az állatok, növények és gombák, továbbá az élettelennek mondott természeti képződmények (sziklák, tavak) szintúgy, sőt: véleményem szerint még a tárgyaknak is van valamiféle anyagon túli esszenciája, kisugárzása - hogy a velük kapcsolatba kerülő élőlények, helyek, esetleg az átélt események révén-e vagy önmaguknál fogva - erről egyelőre nincs ötletem.
S persze mindezeken túl ott van a 'hely szelleme'. Az elmúlt hónapokban mindinkább körvonalazódott bennem a felismerés, hogy a 'genius loci' - ahogy a rómaiak nevezték - nem csupán az egyéni érzékelés alapján kialakuló szubjektív benyomás, nem puszta allegóriája egy-egy hely atmoszférájának, hanem annál több: valami nagyon is létező, jól körülírható, megragadható szellemi jelenlét, amely betölti az adott helyet. Ami egyszerre táplálkozik belőle, így alakítva ki önmagát, másfelől betöltve önmagával, áthatja és aktívan formálja azt. Az egyik változása a másik változása: eltéphetetlenül eggyé válik az anyagi tér és a belőle születő, őt megtestesítő szellemi minőség. Úgy gondolom, nem csak a fizikai környezet tükröződik benne, hanem az azt benépesítő élőlények lelkivilága, cselekedetei, valamint a múlt emlékei is. Ha úgy tetszik, mindezekből, mint önálló és önmagukban is értelmezhető építőkockákból formálódik egységgé.
Fogalmam sincs, hogy vélekedik a genius lociról a pogány társadalom vagy az ezoterikus irodalom, bevallom, eddig lusta voltam utánanézni/kérdezni. Csak a saját, bizonytalanul megfogalmazódó észrevételeimre támaszkodhatok. Mindazonáltal úgy vélem, mikor egy-egy hely valamilyen benyomást tesz ránk, legyen kellemes vagy kellemetlen, az tulajdonképpen a genius loci-val való kapcsolatba lépés eredménye. Amikor egy elhagyott ház mellett elhaladva megcsap a magány és öregség melankóliája, mikor egy hegycsúcsról körbepillantva a végtelen szabadság és szilaj vadság érzete jár át bennünket, amikor egy várrom falai közt bóklászva egy pillanatra ránk vetül az óidők megkopott, fakó árnyéka; amikor rátalálunk egy zugra, amely a csend, a biztonság és a béke ígéretével kecsegtet, amikor megérezzük valamiben a méltóságteljes nagyság, a fenyegető veszély, a nyomasztó lehangoltság vagy a lélekröptető szépség ízét - talán éppen a hely szellemének suttogását halljuk meg.
Visszatérve a kiindulóponthoz: kis eszmefuttatásom mentén rádöbbentem, talán nem véletlen, hogy a patakvölgyben járva-kelve mindig kellemes nyugalom, kisimult boldogság tölt el. Nyilván köze van ennek a hely szelleméhez, amely az intenzív művelés, a szűkülő természeti környezet, a gombamódra sokasodó épületek ellenére is megőrizte a természetesség légkörét. Úgy éreztem, illendő volna köszönetet mondanom neki az ajándékaiért (a lélekemelő sétákért és a kombájn által elhagyott kukoricacsövekért egyaránt:)), így aztán alkonyattájt letelepedtem a szántás szegélyébe...
... és csak hallgattam a völgy meséjét :).
Áldás!
Eső
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése